Karácsonyi sáros lábnyomok
A ‘régen milyen jók is voltak a nagy havak’ nosztalgiához írt Fegyverneky Levente egy jó kis “lokál slam poetry-t”.
Sokan panaszkodnak, hogy régen milyen szépek voltak a hóval borított ünnepek, hogy az „én gyerekkoromban”, az „én időmben” még volt tél, meg hó, meg szánkózás, meg hólapátolás pedig téligumi sem volt és a többi, és a többi. Ha eltekintünk a múlt romantizálásától és megpróbáljuk tényszerűen nézni a dolgokat, nagyon sok érdekességre bukkanhatunk.
Kezdjük az elején. Ha megnézzük, idén is megérkezett, a máskor havat szolgáltató karácsonyi csapadék, csak éppen eső formájában. Ez természetesen nem a csapadék hibája, nem a felhők romlottak el, (bezzeg a régi felhők) hanem egyszerűen nem volt elég hideg, hogy a vízcseppek, valahol félúton a talaj és az ég között kikristályosodjanak. Hogy is lett volna elég hideg, hiszen októberben még vígan napfürdőztünk és élveztük a vénasszonyok nyarát, november elején széldzsekiben, könnyű őszi kabátban gyújtottunk gyertyát a sírokon. Mikor kellett volna lehűlni a földnek, levegőnek, hogy karácsonykor ne sárban, hanem hóban dagonyázhassunk? Nade hagyjuk a globális felmelegedést, meg a klímaváltozást, eleget halljuk azt máshonnan.
Beszéljünk inkább a mi kis élőhelyünkről, a Zala völgyéről.
Az biztos mindenki számára ismert, aki itt lakik, hogy az ország egyik legnedvesebb és legkiegyenlítettebb hőmérsékletű vidéke a nyugati országszél. Szerencsénk van, hiszen amikor az alföldön már repedezik a föld a szárazságtól, akkor mi még mindig a vízelvezetéssel és a belvízzel küszködünk. Ennek sem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen déli irányból országosan is jelentős kiterjedésű lápos vidék határol minket. Elég csak a páhoki berekre, a hévízi termál, tőzeglápra gondolni, vagy néhány kilométerrel távolabb a 150 négyzetkilométeres Kis-Balatonra (Kis-Balatonokra).
Szóval a víz és az ázott talaj, a terület velejárója, mondhatni személyiség jegye.
Szóval a víz és az ázott talaj, a terület velejárója, mondhatni személyiség jegye. Ráadásul egy olyan személyiség jegy, amiről nem igazán tehet a térség és csak akkor tudjuk lefaragni róla, ha drasztikusan beavatkozunk, erőszakkal megcsonkítjuk. De akár büszkék is lehetnénk arra, hogy olyan helyen élünk, ahol erős és zabolázatlan a természet, és még nincsen letérkövezve az erdei aljnövényzet.
A zalai őszi, téli nyirkos éghajlat, aminek köszönhetően sokszor szinte harapni lehet a párát a levegőben, késsel-villával lehet enni a ködöt, nagyon sok szépséget rejt magában, csak fel kell ismerni. Engem gyerekkorom óta elvarázsolt a köd, mint olyan. Abban a pillanatban, ha köd szállt a városra, minden sokkal izgalmasabb, bensőségesebb lett, mintha az addig jól ismert utcasarkok felfedezendő rejtéllyé változtak volna, amit a lámpaoszlopok sárga, bolyhosan világító gombócai nem megvilágítani, csak érzékeltetni akarnának. A ködös zalai éjszakákon, a velejáró belső borzongással, mindenki egy Tim Burton film díszletében érezheti magát, annyi különbséggel, hogy nálunk ez a kozmetikázatlan valóság. Ami amúgy is értékelendő, hiszen az elmúlt években annyira, de annyira kozmetikázzuk a valóságot, hogy fejben, lélekben és legfőképpen digitálisan, majd mindenki egy hófehér konyhagép szaküzlet kiállító termében főzi foltmentesen az ünnepi vacsorát, és egy skandináv belsőépítészeti magazin hasábjain éli a családi életét.
Persze nem azt mondom, hogy legyünk büszkék a sártól ragadó közterületekre, vagy a bokáig érő pocsolyákra, csak lássuk meg, hogy a Zala völgyének van identitása, amit nem farigcsálni, hanem elfogadni és élni kellene.
Szerző: Fegyverneky Levente